Laura H. Thompson
1
Izgatottan léptem ki a repülőtér fotocellás ajtaján. Az utcán rengeteg ember sietett a saját útján, melyet én soha nem fogok bejárni. Milyen szomorú, hogy egyetlen nézőpontból figyelhetjük csak az életet. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kívülállóként tekinteni a sorsomra. Azonban nem panaszkodhatok, megnyertem a pályázatot, amelynek keretében New Yorkban dolgozhatok a Loritannál, az ország második legnagyobb újságcégnél. Hacsak nem szúrok el valamit végzetesen, enyém az állás. Mindig is ilyen lehetőségre vágytam, de lássuk be, nem sok az esélye annak, hogy egy kisvárosi lány győzedelmeskedjen egy nemzetközi pályázaton.
Az úttesten sárga taxik sorakoztak, nők és férfiak ugráltak ki-be, köszönésre sem méltatva a sofőrt. A kijáraton újabb adag embertömeg nyomult ki, így kénytelen voltam félreállni az útból. A szerkesztőség egyik embere fog értem jönni, hogy tájékoztasson a továbbiakról. Mivel még soha nem voltam New Yorkban fogalmam sincs, hogy mi hol van és hogy hol fogok lakni.
- Elnézést, maga Rosalie Parkson? - nagyon meglepődtem a magázáson, ugyanis egy harmincas éveiben járó férfi állt előttem, rövid, sötétbarna haja rendezetten meredt felfelé, kék szemei kétkedve néztek rám.
- Igen, Én lennék. - mosolyogtam, habár cseppet kínosan éreztem magam ettől az erőltetett társalgástól - Nekem kihez van szerencsém?
- Andrew McCarth vagyok, engem küldtek a szerkesztőségtől körbevezetni magát. Megengedi? - nyúlt a bőröndöm után, mire én szó nélkül átadtam azt. Nem gondoltam volna, hogy Amerikában divat magázódva beszélni.
- Ez kedves Öntől - motyogtam és felhúztam a kesztyűmet, ugyanis időközben esni kezdett a hó. Nagy pelyhekben hullott alá, foltokban befedve az aszfaltot.
- Kérem, kövessen! - indult el Andrew balra, én pedig a nyomában kullogva figyeltem a tájat. Ha jól láttam a parkoló felé vettük az irányt, ott pedig egy fekete Opelt közelítettünk meg.
- Milyen messze van a szállásom? - kérdeztem kíváncsian, miközben ő a kofferomat helyezte be a csomagtartóba.
- Ne tessék aggódni, nincs messze, öt-tíz perc innen. Ha nagyobb a forgalom tizenkettő. - közölte tényszerűen, én pedig komolyan nem értettem, hogy lehet valaki ennyire precíz.
- Megkérhetném, hogy tegeződjünk? - szálltam be hezitálva az autóba és becsuktam az ajtót.
- Természetesen. - ült be mellém, majd elindította a járművet. Innentől szótlanul utaztunk tovább, végig az egyenes úton.
2
- Itt is vagyunk - hajtott le az autópályáról egy széles utcába, ahol otthonos házak magasodtak egymás mellett. Barátságosnak hatott a sok gondozott kert, millió színes virággal.
- Akkor köszi a fáradozásodért - itt megakadtam egy pillanatra - És a fuvarért. - nyögtem ki végül, habár ez úgy is hangozhatott, mintha személyi sofőrnek használnám. - Illetve, bocsánat, nem úgy gondoltam. Nem akartalak megbántani, nem vagy semmiféle sofőrféle, vagy érted, nem így értettem. Csak meg aka...
- Oké, nyugodj meg! Nem értettem félre. Egyébként, ha még kéne segítség itt lakok a szomszédban. - mutatott a ház másik felére. Az épületből kiugrott egy hatszög felének megfelelő rész, ennek a két oldalán voltak a bejáratok. Míg a bal oldali fekete volt, ugyan ilyen színű, kovácsoltvas ráccsal, a jobb fehér, fekete ráccsal. Mindkettőhöz négy, téglából készült lépcső vezetett fel, így összhangban volt a ház többi részével, amit ugyancsak rozsdavörös kövekből építettek.
- És melyik része a tied? - kíváncsiskodtam. Próbáltam lekötni a gondolataimat, nehogy megint elkezdjek ömlengeni, mert akkor nem fognám be egyhamar.
- A bal az enyém, a jobb oldaliban te fogsz laki. - állt meg mellettem a bőrönddel, velem együtt vizslatva a házat. - Én is a szerkesztőségtől kaptam a lakást. Nemrég költözött ki a szomszédom, valamilyen családi üggyel kapcsolatban el kellett hagynia az országot. Az lesz a tiéd.
- Nem számítottam ilyen nagy otthonra. Kisebbet képzeltem el, tudod, amit ki lehet hozni minimum költségvetésből. Nem is álmodtam róla, hogy a cég szállást biztosít majd. - és igen, elkezdtem ömlengeni. Meglehetősen rossz szokásom, hogy rengeteget tudok beszélni. Mindenről.
- Akkor, itt vannak a kulcsok, szólj ha kéne valami. Holnap elviszlek a szerkesztőségbe és megmutatom a város erre eső részét. Persze csak ha lesz kedved. - vonta meg a vállát az utolsó mondatnál és várakozóan nézett rám.
- Lesz kedvem, úgyhogy annak megfelelően készülj. Nem könnyű velem eltölteni egy délutánt.
- Készülök - kacsintott, majd átadta a kulcsokat. Elvettem, majd a csomagomat magam után húzva elindultam a ház felé.
- Holnap találkozunk - kiáltott utánam.
- Szia - intettem.
- Akkor köszi a fáradozásodért - itt megakadtam egy pillanatra - És a fuvarért. - nyögtem ki végül, habár ez úgy is hangozhatott, mintha személyi sofőrnek használnám. - Illetve, bocsánat, nem úgy gondoltam. Nem akartalak megbántani, nem vagy semmiféle sofőrféle, vagy érted, nem így értettem. Csak meg aka...
- Oké, nyugodj meg! Nem értettem félre. Egyébként, ha még kéne segítség itt lakok a szomszédban. - mutatott a ház másik felére. Az épületből kiugrott egy hatszög felének megfelelő rész, ennek a két oldalán voltak a bejáratok. Míg a bal oldali fekete volt, ugyan ilyen színű, kovácsoltvas ráccsal, a jobb fehér, fekete ráccsal. Mindkettőhöz négy, téglából készült lépcső vezetett fel, így összhangban volt a ház többi részével, amit ugyancsak rozsdavörös kövekből építettek.
- És melyik része a tied? - kíváncsiskodtam. Próbáltam lekötni a gondolataimat, nehogy megint elkezdjek ömlengeni, mert akkor nem fognám be egyhamar.
- A bal az enyém, a jobb oldaliban te fogsz laki. - állt meg mellettem a bőrönddel, velem együtt vizslatva a házat. - Én is a szerkesztőségtől kaptam a lakást. Nemrég költözött ki a szomszédom, valamilyen családi üggyel kapcsolatban el kellett hagynia az országot. Az lesz a tiéd.
- Nem számítottam ilyen nagy otthonra. Kisebbet képzeltem el, tudod, amit ki lehet hozni minimum költségvetésből. Nem is álmodtam róla, hogy a cég szállást biztosít majd. - és igen, elkezdtem ömlengeni. Meglehetősen rossz szokásom, hogy rengeteget tudok beszélni. Mindenről.
- Akkor, itt vannak a kulcsok, szólj ha kéne valami. Holnap elviszlek a szerkesztőségbe és megmutatom a város erre eső részét. Persze csak ha lesz kedved. - vonta meg a vállát az utolsó mondatnál és várakozóan nézett rám.
- Lesz kedvem, úgyhogy annak megfelelően készülj. Nem könnyű velem eltölteni egy délutánt.
- Készülök - kacsintott, majd átadta a kulcsokat. Elvettem, majd a csomagomat magam után húzva elindultam a ház felé.
- Holnap találkozunk - kiáltott utánam.
- Szia - intettem.
3
Két órával később fáradtan dobtam magam hanyatt az ágyon. Az összes cuccom ki volt pakolva, a gyomrom pedig rémesen korgott. Boldogan rendeltem volna valamit, akár el is mentem volna vásárolni, de azt sem tudom, hol lakom. Főzni pedig nem tudok, mivel otthon erről mindig Anya gondoskodott. Mi lenne, ha megkérném Andrew-t, hogy kalauzoljon el egy étterembe? Nem, az nagyon nyomulós lenne, mintha randira akarnám hívni. Márpedig - bocsássatok meg a régimódi gondolkodásomért -, de szerintem az a fiú dolga.
- Akkor bizony éhenhalsz. - üzente a tudatalattim, mire beletemettem fejem egy fekete díszpárnába. Várj csak! Ha azt kérdezed, merre van bolt, az nem nyomulás! Sőt... Tök alap. Olyan okos vagyok! Izgatottan pattantam fel, de a hirtelen mozdulattól fekete foltok takarták el a világot, úgyhogy még várhattam.
Becsengettem. Andrew vizes hajjal nyitott ajtót, bal kezében törölközővel.
- Helló - támaszkodott neki az ajtófélfának, vállára dobva a nedves rongyot.
- Szia! El tudnád mondani, hogy merre van a legközelebbi bolt?
- Ha vársz öt percet elkísérlek. Gyere be! - tárta szélesebbre az ajtót, majd elindult befelé. Követtem, becsuktam az ajtót és leültem a kanapéra. A beltér hasonlóan volt kialakítva, mint nálam, ugyanazok a falak, csak egy kicsit nagyobb volt a kupi. A cuccai néhol ide-oda voltak hajigálva, de összességében jobb, mint amit a tévében lát az ember.
- Indulhatunk - kapott magára egy kabátot és már nyitotta is az ajtót.
- Várj, felszaladok a pénztárcámért! - ugrottam fel az ülőhelyemről, majd kimentem az ajtón.
A pénztárcám az étkezőasztalon árválkodott. Felkaptam, belegyömöszöltem a zsebembe és egy fordulattal már a ház előtt álltam.
- Autóval menjünk? - kérdezte Andrew, de nem igazán tudtam válaszolni rá.
- Messze van?
- Annyira nincs, de ha kimerült vagy mehetünk kocsival. Attól is függ, hogy mennyi mindent akarsz venni. Habár, ahogy elnézem rendesen esik a hó. Na, szállj be! - nyitotta ki a kocsit, majd bepattant a vezetőülésre.
4
- Na, akkor merre? - kérdezte az élelmiszerboltban Andrew, én pedig a saláták felé mutattam. Ugyanis nemcsak főzni nem tudok, de vegetáriánus vagyok tizenhét éves korom óta. Akkor a sulival meglátogattunk egy állatfarmot, ahol láttam milyen körülmények között tartják az élőlényeket. Ott és akkor döntöttem úgy, hogy soha többet nem eszek húst.
- Sokkal jobb így, hogy nem egyedül vásárolok. - a fejemben ez nem hangzott ilyen tolakodónak. Miért jár mindig előbb a szám, mint az agyam?
- Egyedül senki sem szeret vásárolni. - mosolygott rá, mire egy kicsit lejjebb vettem az aggódásból. Kezemmel a csomagolt saláták közt kezdtem el kutatgatni a megfelelő után, míg Andrew az önteteket mustrálta. - És ez a saláta-dolog finom? Nem olyan, mintha fakérget ennél? - nézett rám ijedten, én pedig képtelen voltam nem elnevetni magam. Úgy beszél a salátáról, mintha valami káros dolog lenne.
- Sokkal egészségesebb azoknál a fánkoknál, amit eszel. - közbe akart vágni és tagadni, de nem engedtem. - Láttam a konyhapultodon. - lehorgasztotta a fejét és visszarakta a műanyag palackot, amit levett a polcról.
- Te vegetáriánus vagy, ugye? - állt mellém.
- Igen, úgyhogy fánkot ehetek, ne aggódj. - válaszoltam, mire egy sóhajtással reagált.
- És mióta? Én biztos nem bírnék hús nélkül élni fél napnál tovább. - csóválta a fejét.
- Tíz éve. Eleinte tényleg nehéz, de aztán hozzászokik az ember szervezete. Ha van, ami motiváljon, könnyebb. - vontam meg a vállam és beledobtam a bevásárlókocsiba két csomag salátát. - Mit csinálsz a szerkesztőségnél? - tereltem a témát valami másra, hogy egy kicsit ő is otthonosabb terepen mozogjon.
- Felelős szerkesztő. Tudod, kijavítom a cikkeket, képeket válogatok...
- Tudom, mi az a felelős szerkesztő - nyugtatom meg - Akkor te fogod kihúzogatni a cikkeimet. - bólogatok s nem hiszem el, hogy azt gondolta, nem tudom mit jelent a felelős szerkesztő.
- Ne izélj már! Ezen nem sértődhetsz meg! - bökte meg a karom.
- És ha igen? Miért vannak rögeszméid? Csak azért, mert nem egy kicseszett nagyvárosban nőttem fel, érthetek ahhoz, amit csinálok!
- Én nem így értettem. - próbált csitítani.
- Akkor magyarázd meg, hogy értetted. - fordultam szembe vele és vártam a válaszát.
- Egyedül senki sem szeret vásárolni. - mosolygott rá, mire egy kicsit lejjebb vettem az aggódásból. Kezemmel a csomagolt saláták közt kezdtem el kutatgatni a megfelelő után, míg Andrew az önteteket mustrálta. - És ez a saláta-dolog finom? Nem olyan, mintha fakérget ennél? - nézett rám ijedten, én pedig képtelen voltam nem elnevetni magam. Úgy beszél a salátáról, mintha valami káros dolog lenne.
- Sokkal egészségesebb azoknál a fánkoknál, amit eszel. - közbe akart vágni és tagadni, de nem engedtem. - Láttam a konyhapultodon. - lehorgasztotta a fejét és visszarakta a műanyag palackot, amit levett a polcról.
- Te vegetáriánus vagy, ugye? - állt mellém.
- Igen, úgyhogy fánkot ehetek, ne aggódj. - válaszoltam, mire egy sóhajtással reagált.
- És mióta? Én biztos nem bírnék hús nélkül élni fél napnál tovább. - csóválta a fejét.
- Tíz éve. Eleinte tényleg nehéz, de aztán hozzászokik az ember szervezete. Ha van, ami motiváljon, könnyebb. - vontam meg a vállam és beledobtam a bevásárlókocsiba két csomag salátát. - Mit csinálsz a szerkesztőségnél? - tereltem a témát valami másra, hogy egy kicsit ő is otthonosabb terepen mozogjon.
- Felelős szerkesztő. Tudod, kijavítom a cikkeket, képeket válogatok...
- Tudom, mi az a felelős szerkesztő - nyugtatom meg - Akkor te fogod kihúzogatni a cikkeimet. - bólogatok s nem hiszem el, hogy azt gondolta, nem tudom mit jelent a felelős szerkesztő.
- Ne izélj már! Ezen nem sértődhetsz meg! - bökte meg a karom.
- És ha igen? Miért vannak rögeszméid? Csak azért, mert nem egy kicseszett nagyvárosban nőttem fel, érthetek ahhoz, amit csinálok!
- Én nem így értettem. - próbált csitítani.
- Akkor magyarázd meg, hogy értetted. - fordultam szembe vele és vártam a válaszát.